Nyarak, emlékek, soseleszmár…

Azt hittük, már sose lesz nyár.

Először a COVID tartotta féken az embereket, aztán beragadt a tavasz, mint saras úton a kerék: csak dagonyáztunk az esőben, szélben, és nem mozdultunk semerre.

Aztán megérkezett végre az első igazi nyári nap, elővehettem az itthoni kánikula-ruhámat, a flip-flopot, hogy elvágtázzak a boltba némi uborkáért és kaporért.

Veled is meg szokott történni, hogy váratlanul, készületlenül rád tör egy hangulat, egy érzés?

Photo by Erik Witsoe on Unsplash

Régmúlt, elmúlt nyarak idéződtek fel bennem egy pillanat alatt, amikor nagymamámmal és fogadott nagypapámmal (az igazit sajnos nem ismerhettem) Tiszakécskén nyaraltunk – még kisiskolás lehettem. Miért pont ez az emlék jött fel? Mi idézte fel? Nem tudom.

Először az a kép, amikor a nyaralótól megyünk a strandra. Semmi különös, kisvárosi utca, hosszú az út gyalog, unalmamban ütögetem a kerítéseket egy bottal, meleg van, várom, hogy a végén megálljunk egy fagyira vagy üdítőre a kisboltnál, mielőtt odaérünk a fürdőhöz.

Milyen különös, hogy az ilyen semmitmondó emlékképek tudnak könnyet csalni az ember szemébe!

Sorakoznak tovább a már elfeledettnek hitt képkockák: ahogy Jani papa úszni tanít; ahogy összebarátkozok egy másik gyerekkel és azt gondoljuk, a barátság sose ér véget; amikor kimerülten a nap végén ágyba zuhanok, hogy másnap minden kezdődjön elölről.

Végtelennek tűnő hét, végtelennek tűnő nyár… elmúlt, mégis elmúlt minden, a múlt ölelésében vannak már azok is, akik akkor velem voltak, végérvényesen véget értek a gyerekkori nyarak, nyaralások, a nagyszülőkkel töltött idő.

Fájdalmasan szép az emlék, közben odaérek a kisbolthoz, ahová indultam. Az uborka és kapor mellé jólesik egy fagyi, vagy egy üdítő is…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük