Múlik vagy marad? Hogyan lesz a gyászból hála?

Hogy miért kezdtem bőgni, amikor hétvégén kettesben mentem strandolni a férjemmel?

Nem azért, mert olyan rossz lett volna 🙂 Egyszerre tört rám az érzés, hogy íme eljött a nap, amikor a kamasz gyerekeinknek más programja van; a teljes családi együttlétek egyre ritkábbak lesznek, ami természetes ugyan, vágyjuk is, mégis valaminek az elmúlását jelzi.

Ezzel együtt – mivel nem volt a szokásos családi játszmázás, ami lekösse a figyelmemet-, felidéződött…

Photo by Rachel Cook on Unsplash

… a gyerekkorom, ami szintén elmúlt rég. Konkrét hangulatok jöttek elő, újra átélve egy-egy villanásra őket: az izgalmat és türelmetlenséget, miközben készülődünk, anyám még egy kis paradicsomot, még egy kis fasírtot csomagol; a víz melegét; apámmal való játékokat a vízben; a bukfenceket és kézenállást a víz alatt; ahogy fáradok, mégsem akarok kijönni a vízből -“de már lila a szád!”; a lenyugvó nap simogatását…

Miközben hagytam, hogy átjárjanak a fájó-szép érzések, rádöbbentem, hogy közben MOST van; egy új emlék, új érzés születik, és én nem akarom, hogy az a szomorúság legyen!

Hiszen kettesben strandolok a férjemmel, 20 év házasság, 3 gyerek után először. Különleges, emlékezetes alkalom!
Amiből szintén emlék lesz egy napon – szomorodtam el ismét.

Azonban a gyásznak egy menekülőútja van: a HÁLA!

A fájdalom helyett a hálára koncentrálok, és ez egy döntés.
Hálás vagyok, amiért értékes, szép emlékeim vannak és lesznek.
Hálás vagyok az emberekért, legyen családtag vagy barát, aki ha már nincs is velem, de amit kaptam tőle, bennem él, részemmé vált.
Hálás vagyok a MOST-ért, szeretném hálával észrevenni a legapróbb dolgokat: a nyíló virágot, a napsütést, a felfrissítő esőt-szelet, a kertemben termő zöldségeket.

Nem valami elmúlását szeretném észlelni leginkább, hanem hogy egyáltalán volt vagy van valami, ami az életem része.

Köszönöm, Istenem!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük